...a GD pályája csúcsán van 3 jegyzett lemezével (és 2 régebbivel), amelyek nem tartalmaztak mást, mint cirka 50, valójában egy kaptafára húzott nótát, amit a három tagú banda (Billie Joe Armstorg, Mike Dirnt és Tré Cool) jól-rosszul, de mindig lelkesen és kellő átéléssel vezetett elő.
    De lemezeik sorát tekintve egy folyamatos színvonalesés figyelhető meg; míg sorrendben harmadik lemezükkel, a Dookie-val valósággal berobbantak az akkori amerikai punk-rockzene állóvizébe és nyerseségükkel, egyszerűségükkel, életerejükkel és -szeretetükkel hódítottak; addig a 2000-es Warning már csak sokadszori "bőrlehúzás" volt ugyanarról a témáról. A köztük lévő két önálló album - az Insomniac, ill. a Nimrod - még itt-ott felmutatott valami megjegyezhető nótát, ám a Warning-ra már csak jószerével egy ilyen futotta.
   
    Az új lemez mindenesetre valami egészen más!
    Miért? Mi változott?
    Sok minden. Először is: mind zeneileg, mind koncentrálásilag, mind szövegileg jóval összeforrottabb ez a z anyag, mint eddig bármelyik is! Jót tett a 4 év kihagyás.
    Másrészt sok minden történt a világban négy év alatt. Például II. Bush lett Amerikában az elnök. És ez - évek óta láthatólag - igencsak megviselte a mindennapok amerikaijait. Aztán ott van szeptember 11-e is, ami alapjaiban rengette meg Amerikát és a világot. Ezek után már semmi nem lehetett ugyanolyan, mint eddig. Egy egyszerű punk-rock zenekar sem. Főként, ha amerikai hazafik!
    Márpedig az American Idiot egy ízig-vérig protest-lemez, minden nótája, minden sora reagálás a 2001-ben és azóta történt és kialakult dolgokra. Nem véletlenül hasonlítják az albumot a The Who Tommy-jához! A hatvanas években az ugyanúgy - a korszellemnek is megfelelően - egy protest-album volt, mint most a Green Day-é! De nem csak ez a hasonlóság a kettő közt!
    Az American Idiot legszembetűnőbb tulajdonsága ugyanis - az eddigi GD-lemezektől, és magától a csapattól is teljesen eltérően és szokatlanul - az, hogy egységes koncepciója van! Ezt a lemezt nem csak elsőre hallgatja végig az elejétől kezdve lineárisan az ember, hanem mindig. Ez a lemez megköveteli magának, hogy 13 nótáját egységes egésznek tekintsük, és így is hallgassuk. Ez a lemez rendkívül nagy tudatossággal van megszerkesztve és felépítve pontról pontra, és egy kerek egészet alkot; amelyből ki lehet ugyan emelni egy-egy opuszt, tárgyalni is lehet, ne adj isten önmagában meghallgatni - azonban valódi élményhez, életérzéshez csak a teljes album meghallgatásával és befogadásával juthatunk!
   
    Érdemes szólni mégis néhány igazi csemegéről az albumon. Található rajta két 9 perces balladisztikusan felépített opusz, amelyek önmagukban is rocktörténeti kuriózumok. Mindkettő öt tételből (vagy mondhatjuk úgy is, hogy öt különböző számból) épül fel, amelyek mind zeneileg, mind szövegileg szorosan egymáshoz tartoznak; a lehető legjobb megoldás volt ilyen formán összeépíteni őket: Jesus of Suburbia, Homecoming.
    De ott van az album legszebb dalának tartott Wake Me Up When September Ends is, amely - természetesen - szeptember 11-éről szól megkapó, csendes, szomorkás líraisággal, olyan formában, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni, amit ha hall az ember, biztos, hogy mélyen megérinti.
   
    A Green Day ezzel az albummal nagyot alkotott. Olyan nagyot, amire régen volt példa a rocktörténetben. Az élő legendához, Bob Dylanhez hasonlóan csupa-csupa protest-songot írtak és a The Who-hoz hasonlóan ezeket az eredetileg különálló számokat gyúrták egybe egységes, saját belső történettel is rendelkező egésszé. Egy különleges, politikailag messzemenően aktuális, mély gondolatokkal és filozófiával megírt punk-rock-operát készítettek, amelyből valóban lehetne "musicalt" készíteni. (Ilyen irányú terveik ténylegesen vannak Billie Joe-éknak. Filmes tárgyalásokat folytattak!)
    Az American Idiot albumot megjelenését óriási várakozás előzte meg, majd rekord mennyiségű eladás következett. Az album sikere azt is mutatja, hogy az "elkötelezett" zene ma is eladható, ha őszinte, igaz gondolatokat közvetít.
    "Persze hiba lenne az American Idiotot egyszerű "Bush-ellenes" pamfletté degradálni. Armstrongék nemcsak a Fehér Ház csillogó tekintetű uráról szedik le az összes keresztvizet, hanem a felszínes "vörös nyakú" hazafiaskodásról, az agresszív reklámvilágról, az egész "amerikai életforma" álságosságáról, amelyben egy külvárosi Jézus (Jesus of Suburbia) feszületén ülve már csak a tv-t bámulja mereven.
    "A világ közepe a világ vége" - éneklik a City of The Damnedben. Nem kell túl nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, mire utal "a hangos eső, amely úgy hull alá, mint Armageddon lángjai", hogy kik azok, akik "név nélkül haltak meg" és melyik "emlékműre húztak műanyag zsákot." (Holiday). Mint ahogyan nem szorul magyarázatra a kérés: Ébressz fel, ha véget ér szeptember (Wake Me Up When September Ends). A gyengébbek kedvéért ez a meglepően lírai hangvételű dal a 11. a CD-n. Csoda, hogy a She,s a Rebel és a Letter Bomb című dalt még nem tiltották be az Amerikai Egyesült Államokban "nemzetbiztonsági szempontból": az első hősnője "mint kézgránátot, markolja szívemet" (ez látható a lemez borítóját), a másodikban egy lángokban álló várost látunk. Szerepel a lemezen egy önpusztító szent is, aki önmagában az elmúlt évek két lábon járó amerikai szociográfiája: St. Jimmy "a tagadás angyalarcú védőszentje, aki szereti az öngyilkos cigarettákat, és egy füves zacskót hord a nyakában", mellesleg "egy szajha, Edgar Allan Poe és egy puska gyermeke", és mint ilyen, tizenéves gyilkos." (Göbölyös N. László)
   
    Az American Idiot lemezt lehet szeretni. Lehet utálni is - biztosan vannak Amerikában sokan, akik így éreznek szókimondása, gondolatébresztő jellege miatt -, ám egyet nem lehet: közömbösnek maradni. Ezt az albumot ismerni kell, hallgatni és megérteni. Teljesebbé teszi a világképünket.